Havasrekettye - Mennyasszony fátyla vízesés

Január vége felé járunk. Az ország nagy részét hatalmas hó borítja és a megszokottnál jóval hidegebb a hőmérséklet. A Kárpátok magasabb részein nagyfokú lavinaveszély van. Sajnos Nagyváradon még mindig nincs hó, bár a hőmérséklet általában fagypont alatti. Hiányzik az igazi tél megtapasztalása: síelés, hógolyózás, és mindaz, amire a város közelében nincs lehetőség. Gyorsan elhatároztam magam, hogy a következő kolozsvári utamon teszek egy kis kitérőt és meglátok egy vízesést. Konkrétan a havasrekettyeire gondoltam, már régóta készülök megnézni, amennyire utánanéztem elég szép, tengerszint feletti kb. 1000 méretes magasságban található, az Erdélyi Szigethegység északnyugati részén, a Vlegyásza hegységben, Rachitele falu közelében. A Nagyvárad - Kolozsvár útvonaltól kis kitérővel meg lehet látogatni. Nekifogtam a tervezésnek, pár weboldal, egy gyors térképnyomtatás az odavezető útvonalról, egy gyors telefon egy helyi panzióba és máris képben voltam. Várhatóan szép tiszta idő lesz, nagyon hideg és remélhetőleg autóval elég közel juthatok ahhoz, hogy ne veszítsek sok időt a megközelítéssel. Előkészítettem a legalapvetőbb felszereléseket ahhoz, hogy bármilyen körülmények között is eljussak a vízesésig (sínadrág, réteges öltözet, síkesztyű, sapka, lábszárvédő - köszönet Csabának a kölcsönzésért, jégcsákány, fényképezőgép, elsősegélykészlet, túlélőcsomag). Előző este megvolt a megfelelő fizikai felkészülés is, amihez az alábbi képen bemutatott segédanyagot vettem igénybe:

(rákattintva meg lehet tekinteni nagyobb méretben - ezt és az összes többi képet is)

Reggel fél nyolc hagytam el a várost (-8 fok volt) és a lovak közé csaptam, hogy mielőbb a helyszínre érjek. Alig haladtam pár kilométert, amikor az út szélén a másik oldalon megdöbbemtő dologra lettem figyelmes:

Gyorsan megálltam, hogy lássam, nincs-e szükség segítségre, majd miután láttam, hogy a női sofőr rendben van, már kimászott a roncsból, telefonált és más baja nincs azon kívül, hogy nagyon meg van ijedve, készítettem egy képet annak illusztrálására, hogy hogyan végződhet egy amatőr női sofőr meggondolatlan előzése, majd visszaültem az autóba és továbbindultam. Elég jó tempóban haladtam és 9 órára elértem Bologa falut, ahol le kellett térjek az E60-as útról, hogy Havasrekettye (Răchiţele) felé vegyem az irányt. Az első pár métertől kezdve havas volt az út, több kevesebb gödörrel tarkítva. Mindezek alapján, illetve amiatt is, hogy az út teljesen ismeretlen volt számomra, nagyjából 40 km/órás sebességgel tudtam haladni.

Elértem egy elágazáshoz, ahol a Vlegyásza menedékház felé lehetett menni:

 A következő falu végén egy pásztorral találkoztam, aki épp indult a hegyre a juhaival:

Az út szép tájakon vezetett át, egy befagyott tó is utamba került:

 Igen, elég hideg volt, bár az autóban nem éreztem, az Opelben nagyon jól ment a fűtés, dzseki nélkül vezettem, anélkül, hogy a fűtés nagyon melegre lett volna állítva. Csak olyankor éreztem a kinti hideget, amikor kiszálltam fotózni. Ilyenkor hamar megértettem, miért mutat az autó kijelzője ilyen értékeket:

(-20 fok)

A letérőtől számított 45 percen belül elértem Rachitele falut, 24 km-t tettem meg idáig. A faluban tábla jelzi a letérőt a vízeséshez:

 Egy erdészruhába öltözött fickótól megtudom, hogy a jelzett út autóval is járható egészen a vízesésig. Ezen felbátorodva tekerem is a kormányt a megfelelő irányba és egy kis patak mentén, házak között haladok tovább.

Úgy látszik, nem mindenki használja itt naponta az autóját...

 Az út egyre csak kanyarog, elhaladok egy mező mellett, amelyen menedékházak várják a turistákat, majd megjelenik az első szikla is:

Itt említeném, meg, hogy a hidegre való tekintettel a Benq GH700 fényképezőgép nem volt hajlandó az autófókusz beállítására amikor ráközelítettem a jeges részre, ezért közeli képet csak visszafelé készítettem, addigra a gép megszokta a hideget (igaz, hogy a gép technikai leírásában az szerepel, hogy a működési hőmérséklet 0 és +40 fok között van, de most kénytelen volt a -20 fokban is teljesíteni, ahhoz képest elég jól).

Az autó szintén hozta a formáját, tökéletesen működött a Vectra, sem a fagy, sem a havas út nem okoztak neki gondot:

A falubeli letérőtől kb. 5 km-t jöttem 20 perc alatt és elértem egy éles hajtűkanyarhoz, ahol olyan szűk volt az út, hogy alig tudtam bekanyarodni. Innen nagyobb volt a hó is az úton és sokkat meredekebb is az emelkedő, ezért kipörögtek a kerekek és nem tudtam tovább haladni felfelé. Már épp kezdtem előhalászni a hóláncokat, amit Tibitől kaptam kölcsön (köszönet), amikor utolért a hegyimentők egy autója. A sofőr felvilágosított, hogy az előző kanyarban kellett volna megálljak a vízeséshez, úgyhogy ne strapáljam magamat a hóláncokkal, hanem tolassak vissza a hajtűkanyaron keresztül vagy 70 métert és parkoljak ott le. Nem volt egyszerű mutatvány, mivel az út szélén fél méteres magasságba volt odatolva a hó, épp csak egy autó szélessége maradt meg, de a tükrökben semmi seme látszott. Valahogyan lekecmeregtem a "parkolóba" és kiszálltam megnézni a helyszínt.
Először a vízesés melletti sziklafalat láttam meg, amit jég borított most is, mint a tél folyamán majdnem mindig.

Évente itt rendezik meg a román nemzeti jégfalmászó bajnokságot, így lesz ez idén is, mégpedig pár nap múlva. 

Innen balra található maga a vízesés, mely nincs megfagyva ugyan, de azért fenséges látványt nyújt így is.

A hegyimentők is a közelben voltak, készítették elő a terepet a hétvégi versenyre. Megkértem őket, hogy készítsenek rólam is egy fotót a vízesésnél:

Én is belevágtam a házi készítésű jégcsákányomat a jégfalba, hogy lássam, hogyan viselkedik, sajnos ennél többre most nem volt lehetőségem.

A vízesés mellett bal oldalon volt egy kis csapás a fák között a hóban, felkapaszkodtam, hogy onnan is készítsek pár képet.

Fel lehetett volna menni a vízesés tetejéhez, de a nagy hidegre és az időhiányra való tekintettel ezt egy következő alkalomra halasztottam. Fényképezéskor így is két kép után fel kellett vegyem a kesztyűt, mert szinte mozgatni sem tudtam az ujjaimat. Visszaereszkedtem a vízesés tövébe, ahol a fentről lezúduló víz gőzölgött vagy permetezett, fröccsent mindenfelé. Frissen elkészült kis palló volt a patakon keresztül fektetve, amin meg lehetett közelíteni a jégfalat. Miközben a pallón keltem át átfutott az agyamon milyen lenne a minusz 20 fokos hidegben beleesni a vízesés aljánál formálódott vízgyűjtő medencébe... Recsegett, ropogott a hó a talpam alatt, fagyos volt a palló, a hó, a jég, a szikla, a lezúduló víz szelet kavart, mely szintén hideg volt, és bár jól fel voltam öltözve, így is behúzott nyakkal álltam ott a szárazon, nemhogy a vízben lenni.... Gyorsan elhesegettem ezt a gondolatot és inkább készítettem még egy pár képet.

Sajnos az időm erősen korlátozva volt, úgyhogy visszatértem az autóhoz és pár búcsúképet készítettem:

Míg én vízeséslátogatáson voltam az autó kihűlt és gyorsan megfagyott, úgyhogy a csomagtartót csak nagyon nehezen tudtam kinyitni, hogy berakjam a hátizsákot. Végül elindultam az erdészúton visszafelé. Útközben még volt bőven látnivaló, csak idő nemigen, úgyhogy letekertem az ablakot és az autóból fotóztam:

A faluhoz közeledve ismét odaértem a mezőhöz a menedékházakkal, ahová kis palló vezetett a patakon keresztül.

Visszaértem a faluba, rákanyarodtam a főutcára mely egyben a falu egyetlen utcája is és már csak a helyi templomnál álltam meg digitálisan rögzíteni az Úr házának a látványát.

A  következő falunál végén az út elágzott, balra ment az út Bologa felé, amin én jöttem, jobbra pedig az út Hunyad (Huedin) felé, amerre tartottam. 

Mivel erre az út sokkal szélesebb volt, mint a másik amelyiken jöttem, bár 3 kilométerrel hosszabb volt, azaz 27 km-t autróztam Rachiteletől hunyadig, ezt 30 perc alatt sikerült megtenni. Havas úton megelégedtem ezzel is. Ezzel kis kiruccanásom véget ért, és tovább folytattam utamat Kolozsvárra, abban a reményben, hogy Havasrekettyére, ami valóban elég havas volt, majd még visszatérek...