Stelvio hágó

2013 nyarán úgy alakult, hogy külföldi tájakon is kipróbálhattam a saját készítésű fekvőbringámat. Először Franciaország nyugati partjai mellett róhattam a kilométereket, majd hat hét kemény munka és hat kellemes vasárnapi bringatúra után hazafelé az Alpok hágóit céloztam meg. Már otthon áttanulmányoztam a lehetőségeket és sorba vettem a könnyebben útba ejthető helyeket. Kiválasztottam két helyet, ahol szívesen kerékpároztam volna, az egyik útvonal a Mont Blanc közelében, Chamonix-tól indul és a svájci Emosson gátat célozza meg, ami rendkívüli építmény és csodálatosan szép helyen van: Emosson gát
A második kiválasztott helyszín, illetve bringás célpont az Olaszország és Svájc határán lévő Stelvio hágó volt. Az eltolódott hazaindulás miatt végül az is kérdéses volt, hogy egyáltalán sikerül-e bármelyiket is útbaejtenem, végül úgy döntöttem, hogy az eredetileg 4 naposra tervezett hazautat minimálisra rövidítve csak az egyik helyet ejtem útba, így reméltem, hogy három nap alatt sikerül majd biciklizni is és hazaérni is. Amikor tehát Questembert-ben, franciaországi tartózkodásom színhelyén reggel 9kor autóba ültem, a GPS-be Bormio-t írtam be úticélnak, azaz azt a kis olasz falut, ahonnan a Stelvio hágó a magasba indul. A leggyorsabb és értelemszerűen a legdrágább útvonalon haladva több, mint 1200 km megtétele után késő este megérkeztem a Svájc határán található Santa Maria val Müstair faluba, ahonnan az Umbrail hágó indul a Stelvio felé. Úgy terveztem, hogy korán reggel indulva útnak autóval felmegyek az Umbrail hágón, ami a svájci-olasz határon tetőzik 2505 m magasan és becsatlakozik az olasz oldalról érkező Stelvio útvonalába, majd szintén autóval leereszkedek a Stelvio hágón egészen Bormio-ig, ott keresek az autónak egy megfelelő parkolót és onnan célozom meg a fekvőbringával a szerpentineket előbb felfelé, majd visszaereszkedek az autóhoz. Aznap egész nap autóztam, és az előző napok megfeszített tempóban való munkája illetve a rövidre sikerült éjszakai pihenők mind arra ösztönöztek, hogy mihamarabb nyugovóra térjek. Fáradtan, de izgatottan próbáltam megfelelő alvóhelyet találni az Opel két első ülésén. Gondolataim már a másnapi bringázáson jártak és alig tudtam elaludni, végül a fáradság mégis megtette a magáét és éjfél körül elaludtam. Korán reggel ébredtem, szerettem volna a napfelkelte fényeit a hágón fogadni, ezért fél hat körül útnak indultam az Umbrail hágón, mely szintén rendkívüli útvonal és kemény kihívás a biciklivel indulóknak. A mindössze 12 km-es hágó rendkívül éles és meredek kanyarokkal kapaszkodott a magasba és hamar meggyőződtem róla, hogy jó döntés volt, hogy nem iktattam be a Stelvio előtt ezt is megmászásra. Úgy gondoltam, hogy talán túlságosan kifárasztana és lehet a Stelvióra már nem maradna energiám. Pár óra múlva ez már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, de erről majd később. Egyelőre hajtottam fel az Umbrail hágóra és egyszer csak fel is értem. A svájci olasz határon csak egy régi épület őrködött, én pedig akadálytalanul hajtottam fel a Bormioból a Stelviora vezető útra, melynek kb háromnegyedénél volt az Umbrail pass 2505 méteres tetőpontja. Azt olvastam, hogy innen kezdődik a Stelvio legnehezebb része, ami a biciklisek számára a legnagyobb kihívást jelenti. Én egyelőre lefelé indultam Bormio felé és közben ámulva csodáltam az Alpok szemközti gerincét, mely a felkelő nap fényében vörösen ragyogott.

Talán itt van már az ideje, hogy pár szóban bemutassam a Stevio-t, amit eddig többször is említettem, de bővebben még nem szóltam róla. A Stelvio pass vagy Passo dello Stelvio ahogyan az olaszok nevezik az egy nagyon régi hágó az Alpokban, mely a svájci-olasz határ közelében található, Olaszország területén. A Stelvio azért elismert és sűrűn látogatott, mivel az Alpok hágóinak listáján maga 2758 méteres magasságával az előkelő második helyet foglalja el. A híres olasz biciklis körverseny, a Giro d'Italia mezőnye is minden évben áthalad rajta, sőt a körversenyben kiemelt helyen szerepel, hiszen a Stelvio többször is megkapta meg a legmagasabb olasz hágónak járó Cima Coppi elnevezést, melyet a hajdani híres kerékpárversenyző, Fausto Coppiról neveztek el, aki ötszörös Giro d'Italia és kétszeres Tour de France győztes volt (http://hu.wikipedia.org/wiki/Fausto_Coppi).

A Stelvio hágót a média az egyik legveszélyesebb alpesi útként tartja számon. A 22 kilométeres szakaszon negyven hajtűkanyar található, a hágó több, mint 1500 méteres szintkülönbséget küzd le. 

A kerépkárversenyek során a versenyzőknek nem csak a nagy szintkülönbség és az átlagban 8,5 százalékos emelkedő jelent kihívást, hanem sokaknak az is kemény próbatétel, hogy az út fele 2000 méteres tengerszint feletti magasság felett vezet. 

Ezen ismeretek birtokában tisztelettel vegyes izgalommal ereszkedtem Bormio felé és lélekben már a mászásra készülődtem. Bormioba érve kerestem az autónak egy megfelelő parkolót, a település túlsó szélén egy ingyenes parkolót találtam és ott táboroztam le. 

Megvártam míg kinyitnak a boltok, hogy a reggelihez tudjak kenyeret vásárolni, majd izgatottan megettem a készen vásárolt saláta felét és pakolni kezdtem. Kivettem az autóból a rekut, betettem az oldaltáskába a pótbelsőket, pompát, kerékjavítószettet, biciklis szerszámokat, láthatósági felsőt, hosszú nadrágot és felsőt, és az ivózsákot másfél liter vízzel. Mivel az idő melegnek ígérkezett, rövid ruhába öltöztem, felcsatoltam a sisakot, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és leszorítottam a házilag készült hevederrel, mely menet közben fixen tartotta és már menetkészen is álltam.

Az óra fél kilencet mutatott, amikor a bringáscipőt beakasztottam az SPD pedálba és elindultam a hegy felé. Áthaladtam a település központján és hamar elértem az első hivatalos kanyart, ahol kövekből volt kirakva a következő kép:

Itt már megjelentek az első bringások, akik szintén a Stelviora indultak. 

Két kiránduló párost megelőztem, a profibbak viszont sorra hagytak le engem pehelykönnyű és méregdrága karbonszálas országúti gépeikkel. Én az acélvázas, majdnem 20 kilós házi fekvőbringámmal amúgy sem versenyezni indultam vagy teljesítménytúrára, hanem csak egyszerűen egy jót bringázni szerettem volna a hágóra fel majd le. Jó ideig nem álltam meg, sikerült egy kellemes tempóra beállni és az idő is nagyon megfelelő volt, reggel lévén még nem volt kánikula. Kitartóan pedáloztam felfelé, elhagytam az első élesebb kanyarokat és elérkeztem ahhoz a szakaszhoz, ahol az alagutak következtek. 

Nem számoltam az alagutakat, de legalább 7 darab biztosan volt, a szélességük pedig sokszor nem volt elég arra, hogy két autó elférjen egymás mellett. A völgy lassan szélesedni kezdett és nemsokára megpillantottam magam előtt azt a szakaszt, ahol a hajtűkanyarok már egymást érik.

Megálltam kicsit pihenni és fotózni, majd nekifeküdtem a hajtűkanyaroknak. Először kicsit izgultam hogyan sikerül majd a fekvőbiciklivel megoldani őket, de az első kanyarok után megnyugodtam, mivel sem a biciklinek, sem nekem nem jelentettek megoldhatatlan kihívást. Igaz, hogy a kanyarok belső íve legtöbbször annyira szűk volt, hogy az autósok csak a szembejövő sávból, nagyobb ívben tudták bevenni, de biciklivel nem jelentett gondot. Kis sebességgel, pörgős áttétellel haladtam, így simán tudtam felfelé haladni, csak az egyensúlyozásra kellett figyelni, hiszen 5 km-es sebességnél háton fekve ez is kihívást jelent. A profibb, egyforma mezt viselő országútisok sorra előztek meg, de vidáman köszönve egymásnak egyikünk sem az előzésre, hanem a mászásra koncentrált. Az egyik kanyarban annyira lenyűgöző volt a látvány, hogy megálltam pár képet készíteni. 

Rövid pihenőm közben szemügyre vettem a hajtűkanyarokban elhelyezett táblákat, melyeken a csúcsig hátralevő kanyarok száma mellett a pontos tengerszint feletti magasság is gondosan fel volt tüntetve az ízléses dekorációkkal együtt.

Továbbindultam és az egyre növekvő forróságban pedáloztam az éles kanyarokkal megtűzdelt meredek emelkedőn.

Rövid videófelvételben is megörökítettem a mászást:

Mostanra az idő kimelegedett és az erős napsütés tovább nehezítette a kapaszkodást. Amennyire nehezítette a nap, olyan mértékben segítette a mászást a gyönyörű táj, mely a magasság növekedésével folyamatosan változott. A alagutak környékén még erdő borította  akörnyező hegyeket, azután lassan már csak bozótok maradtak és utána már csak a csupasz sziklák törtek a magasba. 

Miután elhagytam a vízesést, egyre nehezebb volt az előrejutás, lassan kezdett fogyni az erőm és láttam, hogy mások is lassabb tempóban és szétszórtabban bicikliznek felfelé.

Tudtam, hogy elég közel járok már a svájci határhoz. Amikor arra gondoltam, hogy információim szerint onnan következik az utolsó és egyben legnehezebb szakasz, nem voltam biztos benne, hogy fel fogok jutni a csúcsra. Bal oldalt az út mellett egy csoport megállt pihenni, hogy erőt gyűjtsenek az utolsó szakaszra. Lihegve rájuk néztem, majd megállás nélkül továbbhaladtam, mivel én a határnál terveztem pihenőt. Egy régi háborús emlékműnék mégis megálltam pár pillanatra.

Még egy rövid szakasz és már a határ alatti pár szerpentinen tekertem.

Elhaladtam az olasz-svájci határátkelő mellett és lehúzódtam az út szélére, hogy testileg és lelkileg felkészüljek és erőt gyűjtsek a csúcstámadáshoz.

Hoztam magammal egy energiaitalt, amit erre a pihenőre tartogattam, remélve, hogy kicsit besegít majd az utolsó erőpróbán. Lassan megittam, majd kis vízzel leöblítettem, kicsit ellazítottam az izmaimat és a pár perces pihenő után máris újra nyeregbe ültem. Itt már eléggé hideg volt, a szél még inkább lehűtötte a hőmérsékletet, ezért sem akartam ott tovább időzni, inkább gyorsan tekerni kezdtem, hogy újra bemelegedjek. Találkoztam egy másik elcsigázott kollégával, aki országúti kerékpárját nyomta keservesen felfele.

Az út folyamatosan emelkedett, a kanyarok pedig mintha sohasem akartak volna elfogyni.

Végül kicsit jobban erőre kaptam és már tényleg a végéhez érkeztem, ezt jelezte az aszfaltra festett jelzés is, miszerint az utolsó kilométer következik.

Még pár kanyar és egy még kedvesebb jelzés üdvözölt, az utolsó 500 métert jelző festés.

Hófoltokkal szegélyezett úton kapaszkodtam tovább, már csak a csúcsra összpontosítva. A kettes számú kanyart is elhagyva az út szélén feltűnt egy tábla, mely a hágó legmagasabb pontjának zónáját jelölte.

Innen egyetlen kanyar volt hátra, mely legalább ugyanolyan meredek volt, mint az összes előző, mégis jobban örültem neki, mint az eddigieknek. A célegyenesben voltam. Kis emelkedő és befutottam a csúcsövezetbe. Felértem a Stelvióra! Míg az utolsó szakaszon a táj is kopár és kietlen volt, és forgalom is alig, itt fenn, mintha nem 2760 méteres hágón lettem volna az Alpokban, hanem egy nyüzsgő piac közepén. Árusok boltjai egymás mellett, nagy számú motoros és kerékpáros és több vendéglő. Annyi ember volt fent, hogy teljesen elállták az utat is, alig tudtam közöttük feltekerni az útszakasz legfelsőbb pontjára. de nem akartam addig megállni, míg még feljebb lehetett menni. Végül megálltam, leszálltam és örültem.
23 km és öt óra biciklizés állt mögöttem és 1500 m leküzdött szintkülönbség alattam.

A hágót jelző táblánál természetesen készíttettem magamról egy bizonyíték gyanánt szolgáló képet, majd megtaláltam a pódiumot is, ahol valószínűleg a Giro d'Italia szakaszgyőztesét szokták ünnepelni. Itt sorban álltak a bringások és egymás után várták, hogy a sorban következő egy képet készítsen róluk. Amikor rám került a sor én is felálltam a dobogó második helyezettnek szóló helyére, hogy rólam is készüljön egy kép. Az első fok úgy éreztem túlzás lett volna, egyrészt azért, mert akkora bringás azért nem vagyok, aztán meg a dobogó mögött ott volt Fausto Coppi emléktáblája, aki a bringások közül a Stelvio első helyezettje és végül de nem utolsó sorban az igazán első az Isten, aki ezeket a gyönyörű hegyeket teremtette a mi örömünkre, fantasztikus lehetőséget adott, hogy ide eljutottam és megsegített, hogy fel is tudjak tekerni. A második helyezés azt hiszem helyénvaló számomra, hiszen mégiscsak felbringáztam az Alpok második legmagasabb hágójára a saját tervezésű és készítésű fekvőbringámmal. Ezúton is köszönet a segítőknek.

Még egyszer szétnéztem, már amennyire a tömegtől lehetett és készítettem még két képet.

A csodás panoráma szemlélése közben beöltöztem az ereszkedéshez. Az utolsó szakasz alacsony hőmérséklete és a tavalyi Transzalpinai ereszkedés mind arra ösztönöztek, hogy vegyem fel a hosszú nadrágot és felsőt és a kesztyűt is, majd legutoljára maradt a láthatósági felső.

Beállítottam filmezésre a fényképezőgépet és elindultam lefelé.

Jó hasznát vettem a melegebb ruháknak, melyek míg így sem bizonyultak elégségesnek, ugyanis igencsak reszkettem és vacogott a fogam ereszkedés közben. A menetszél rettentően hűtött, csak a táv felénél kezdett kicsit kellemesebb lenni a hőérzet. A fekvőbringa hozta a szokásos formáját, nagyon stabilan tudtam ereszkedni és a hihetetlenül jó légellenállásnak és a nagyobb súlynak köszönhetően több autót és biciklist is utolértem és megelőztem.

A táj csodás volt, az idő gyönyörű, az Alpok pedig lenyűgöző.

Rendkívüli élmény volt leszáguldani a Stelvió szerpentinjein, még akkor is ha nem sikerült megdöntenem a tavalyi sebességrekordomat, amikor a Transzalpina lejtőjén 74 km/h-t értem el. Itt "csak" 67.4 volt a legnagyobb sebesség lefelé menet.

Azt hiszem több oka is van annak, hogy nem sikerült nagyobb sebességet elérni, egyrészt a meredek részeken túl sok hajtűkanyar volt és mire eléggé felgyorsultam már ajánlatos volt fékezni, hogy a kanyarba már biztonságos sebességgel érjek be, a hosszú egyenes szakaszokon pedig épp enyhébb volt a lejtés és nem volt elégséges nagyobb sebesség eléréséhez. Ezenkívül azt is meg kell említeni, hogy az útburkolat minősége sem volt a legjobb, több gödör is volt, néhány elég nagy és úgy általában az egész útra ráférne már egy felújítás, persze a nagy magasság és a nagy forgalom miatt valószínűleg ez nem annyira egyszerű feladat. Mindenesetre így is rendkívüli élmény volt lefelé zúgni háton fekve az Alpokban.

Végül visszaértem Bormioba.

Legurultam az autóhoz, ami épen és sértetlenül várt a parkolóban. Teljesen elfogyott minden erőm mostanra, alig tudtam bepakolni. Átöltöztem és eltámolyogtam a központba, hogy egyek valamit. Úgy éreztem, hogy a mai nap után megérdemlek egy igazi olasz pizzát, így ezzel zártam Bormioban való tartózkodásomat.

A fenséges ebéd után autóba ültem és mivel a fényképezőgép memóriakártyája megtelt, a GPS-be egyenesen Nagyváradot írtam be úticélnak, a leggyorsabb útvonalat választva. Újra nekivágtam a Stevionak, ezúttal a Vectra kormánya mögött ülve és elszörnyedve néztem azokat az eszement kerékpárosokat, akik délután 3kor, a legnagyobb melegben indulta felfelé, dehát tavaly a Transzlapinára mi is ugyanabban az időpontban értünk és akkor kellett feltekerni.
Éjfélre már Bécs közelében jártam, ott egy pihenő-parkolóban aludtam egyet az autóban és másnap kora délután már otthon voltam.

Nagy álmom vált valóra, hogy eljutottam az Alpokba, és az is külön öröm volt, hogy elsőre biciklivel sikerült odajutni, nem is akármilyen biciklizésre, hanem a második legmagasabb hágóra. Nagyon hálás vagyok érte Istennek és remélem még lesz részem hasonló élményekben.

Hála és dicsőség Neki, aki mindenek fölött áll!

Biciklitúra a Kárpátokban

Sok tervezgetés és rengeteg várakozás után végre adódott egy lehetőség kiszabadulni a természetbe, nem is csak egy egyszerű kirándulásra, hanem egy olyan túrára, ami több okból is különleges volt számomra. Először is azért volt különleges, mert végre kipróbálhattam a saját készítésű fekvőbiciklimet hosszabb távon, hegyi körülmények között, aszfalton. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog szerepelni a bringa, amit az első megépítés után az idei tavasszal Ákos segítségével eléggé feljavítottunk. A bicikli tesztelésen kívül még fokozta az izgalmat a helyszín, amit a biciklizéshez és túrázáshoz választottunk, mégpedig Románia két legmagasabban fekvő országútját, a Transzalpinát és a Transzfogarasi utat. Az első a Páring hegységet szeli át és 2145 m magasságban van a legmagasabb pontja, a Transzfogaras pedig a Fogarasi havasokat szeli át, csúcspontja a 2039 m-en található Balea tónál van.
Bővebb információk a Transzalpináról a következő weboldalakon (román nyelven):  1        2       
Bár az eredeti, nyár eleji terv során más útvonalat terveztünk, csomagokkal és hosszabb időre, sajnos az a túra elmaradt, így most csak ketten Pötyivel készültünk neki, hogy csomagok nélkül tekerjünk fel a két hágó legmagasabb pontjáig majd lefelé ugyanazon az útvonalon. 

Elsőnek a Transzalpinát választottuk, bár utálag ez már nem tűnik olyan jó döntésnek, mivel jóval meredekebb, mint a Transzfogaras és első útnak a hegyekben elég henéz volt. Mivel az indulás elég váratlanul ért, nem volt alkalmam edzeni és felkészülni az emelkedőkre, ezért teljesen készületlenül vágtam neki az erőpróbának. Ez már az első métereknél érződött, főleg, hogy a legmeredekebb hágónak indultunk neki. Az indulási pont Novaci település végén volt, itt van a Traszalpina út déli vége. Megközelítés Nagyváradról, táv 365 km, az útvonal ide kattintva érhető el: térkép. Már útközben is szép látványban volt részünk, különösen az tetszett, amikor a távolból megcsodálhattuk a Retyezát vonulatát.

Novaci-ra elég későn értünk oda, délután 2 után. Gyorsan lepakoltuk a bringákat, Pötyi átszerelte az újonnan vásárolt országúti gumikat, én pedig kicseréltem az első kerekemet, ellenőriztük a guminyomást, gyorsan ettünk 1-1 májpástétomos kenyeret és összecsomagoltunk egy minimális csomagot az útra, kis uzsonnával, szerszámokkal, elsősegélycsomaggal, láthatósági mellénnyel és pár üres kulaccsal, mivel a közelben nem találtunk forrást.

A közelben tanyázó munkások alaposan megcsodálták a bicikliket, főleg a fekvőbiciklit, mivel olyat még nem láttak. A tőlük kapott információk szerint 2 km-re volt egy kisebb, 6 km-re pedig egy szuper forrás.  Délután 3 órakor, kb. 35 fokos melegben, egy csepp víz nélkül indultunk neki a Transzalpina déli meredekének.

Szinte az első méteren történt egy kisebb kellemetlenség, induláskor megbillentem a biciklivel és amikor hirtelen megrántottam a lábam, hogy letegyem, a bal lábamon lévő cipőból kiszakadt egy darab, ami az SPD rendszert tartotta. Elég bosszantó volt, de szerencsére az egész további túrán más ilyen jellegű baleset, kellemetlenség vagy meghibásodás nem történt. Sokkal hamarabb túltettem magam rajta, mint a Transzalpina rettentően meredek első 6 kilométerén. (déli oldal)

Minden kanyar egy kihívás volt és nagyon érződött a víz hiánya. A nagy meleg és a nagy erőfeszítés miatt nagyon hamar kiszáradtam és igencsak oda kellett tegyem magam, hogy haladjak felfelé. A kilométerórán lassan gyűltek a méterek, és pár megállás után érezhetően a leküzdött magasság is. Az aszfalt nagyon jó minőségű, hiszen frissen van aszfaltozva, de a lefelé jövő autók olyan erős fékbetétszagot árasztottak, hogy borzasztóan csípte az amúgy is kiszáradt torkunkat. Pötyi már az indulástól kezdve jobb tempóban haladt és telefonon megbeszéltük, hogy a forrásnál megvár. Két nagyon szűk és nagyon meredek kanyar után megpillantottam a pihenőhelyet, ahol a forrás volt.

Érkezés a forráshoz - Videó
Itt tartottunk egy kis pihenőt, teleittuk magunkat, megtöltöttük a vizeskulacsainkat, majd továbbindultunk. Mindenki a neki legmegfelelőbb tempóban tekert, így jóval lemaradtam Pötyitől, de legalább tudtam tartani egy állandó sebességet.

Nem volt valami nagy sebesség, viszont ezt sikerült végig felfelé tartani, így araszolva folyamatosan tudtam tekerni. Nagyon sokat segített, hogy mostmár volt vizem és folyamatosan tudtam inni. 

A kanyarok továbbra sem szelídültek, végig meg kellett küzdeni a méterekért és a szintkülönbségért.

Novaci 480 méteres tengerszint feletti magasságban van, első célpontunk, Rânca pedig 1600 méteren. Ennek megfelelően  kb. 1100 méteres szintkülönbséget kellet leküzdjünk 18 kilométeren, ugyanis ennyi volt a távolság a két település között. A sokadik kanyar után végre úgy tűnt, hogy feljebb egyelőre nem tudok tekerni, mivel az út felért elég magasra ahhoz, hogy Rânca már alattam legyen az előttem fekvő völgyben. 

                                       

Végre következett egy kis gurulás, egy hirtelen gyorsulás 64 km/h sebességre. Jól jött a sebességgel járó hűsítő szél. Végül beértem Rânca-ra, ami egy elég hosszű üdülőközpont. A központig kb. 15 km-t tekertem Novaci-tól számítva, ehhez pedig 3 óra hosszára volt szükségem a pihenőkkel együtt. Közben Pötyi továbbindult a település végétől induló további szerpentinek leküzdésére. Rânca-n nagyon nehezen tudtam átvergődni, támadó kutyák és érdeklődő turisták miatt többször is meg kellett álljak. Közben a vizem is elfogyott és azt is pótolni kellett. Mire végre elértem a település végét, Pötyi felért egy hágóra, ahol egy magasságjelző oszlop volt, rajta 2145 m jelzéssel.

 Ez megfelelt azzal az értékkel, ami a térképen a Traszalpina út legmagasabb pontját jelölte. A szerpentinek tövében tartottam egy pihenőt, majd rövid morfondírozás és egy telefonos tanácskozás után megegyztünk, hogy visszafordulunk.

 Eredetileg tovább szerettünk volna menni, hogy minél többet lássunk a Transzalpinából, de nagyon kifárdtam és mivel már este 7 óra elmúlt, nem is igazán volt idő arra, hogy én is feltekerjek Pötyihez, 2145 méterre. Ehhez egy jó uzsonna, jó pihenő és több idő kellett volna, így az indulástól számított 19 km után visszafordultam kb 1850 méteres magasságból. 

Újból végigtekertem Rânca-n, pontosabban végigszáguldottam, mivel immár lefelé haladtam. A település déli végén levő dombot, amin idefelé jövet legurultam, most meg kellett mászni, de biztatott a tudat, hogy mára ez az utolsó emelkedő. Mire feléertem a tetőre, már igencsak lehűlt a levegő. Itt megvártam Pötyit, aki hamarosan felbukkant a domb mügül.

                                     

Együtt legurultunk a közelben lévő parkoló-pihenőhöz, ahol az árusok már pakolták össze a portékájukat. Egy gyors fotót azért még készítettek rólunk mielőtt nekiindultunk az ereszkedésnek.

Az út erősen lejtett és nagyon jó minőségű volt. Ezek együtt igencsak élvezetessé tették a lefelé ereszkedést a Transzalpinán.

A legnagyobb elért sebességem 74,5 km/h volt, ez egyben a fekvőbicikli eddigi rekordja is. Este 8 óra 10 percre lent voltunk az autónál, Novaci közelében. Mivel a közelben nem találtunk forrást, elindultunk, hogy megfelelőbb táborhelyet keressünk. A térképen láttuk, hogy a szomszéd falu közelében van egy barlang és ugyanabban a völgyben patak is. Könnyen megtaláltuk a helyet és nagyszerű táborhelyünk volt estére.

Legnagyobb meglepetést az okozta, hogy amikor elkezdték meggyújtani a lámpákat a barlanghoz vezető aszfatos úton, a lápák hátuljára szerelt reflektorok is beindultak és megvilágították a völgy két oldalán a sziklafalakat.

Közös megegyezéssel másnapra egy pihenőnapot iktattunk be, azaz kisebb kirándulásokat szerettünk volna tenni, hogy meglátogassuk az útbaeső látványosságokat. 

Reggeli után el is sétáltunk a közelben lévő Muierii barlanghoz, ami ki van világítva, kb 7 km hosszú, amiből 6-700 m a látogatható rész. 10 Ron a belépő, további 10 Ron a fotózás illetve 20 a videózás. A belépőt kifizettem, de a látogatható rész nem igazán volt érdemes fényképezésre, mindenhol kábelek, lámpák, aszfaltozott járda, korlátok, szinte semmi nem maradt az eredeti természetes szépségből. Látogatás után autóba szálltunk és továbbindultunk a következő faluig, ahol spontán módon meglátogattunk egy ortodox kolostort, amire akkor találtunk, amikor a Polovragi barlangot kerestük.

Miután végigjártuk a templomot, a kápolnákat és az udvarokat, újból autóba ültünk és elgurultunk a közeli sziklaszoros bejáratánál található Polovragi barlanghoz. Ez szintén kivilágított, belépődíjas barlang (5 Ron a belépő, 10 Ron a fotózás), mégis sokkal jobban tetszett, mivel jobban megőrizték a természetességét, a megvilágítást segítő lámpák és azok vezetékeit igyekeztek elrejteni. Készítettem pár képet is a barlangban:

 Miután kijöttünk, besétáltunk a sziklaszorosba, melynek mélyén gyönyörű kanyon látszott, de sajnos nem volt túl sok időnk ahhoz, hogy megkeressük a lejáratot és bejárjuk, hát sajnálkozva továbbindultunk abban reménykedve, hogy a szintén mára tervezett Stan völgyének bejárása kárpótol majd minket. Beülünk hát az Octaviába és leautóztunk Curtea de Agres-ig, majd északra fordulva megközelítettük a Transzfogarasi utat (térkép1   térkép 2). Kora délután elértük a Vidraru gátat, mely elég egyedi és csodálatra méltó építmény, ahogy a róla megtudott információkból is kitűnik: 1966-ban építették, abban az időben Európában az ötödik, a világban pedig a kilencedik helyet foglalta el a hasonló építmények között. Ha ma kellene egy ugyanilyan gátat építeni, az 450 millió Euróba kerülne. A gyűjtőtó 28 km hosszú, az építkezés 5 és fél évig tartott. A gát 166 m magas, tövénél 25, tetejénél 6 m széles, a gát 20 vízerőművet működtet az Arges folyón, a Transzfogarasi út 300 méteres szakasza pedig a tetején vezet keresztül.

Leparkoltunk a gát mellett, majd rövid térképtanulmányozás után elindultunk a Stan völgye felé. Délután 5kor hagytuk el a parkolót, visszasétáltunk az alagúton és készítettünk pár képet a nem mindennapi völgyről. Maga az út is rendkívüli építmény volt, szinte a levegőben lógott a sziklafal oldalában. Visszasiettünk az éles hajtűkanyarig (a gáttól 20 perc) ahol kezdődik a Stan völgye, semmilyen jelzés vagy tábla nem tesz erre utalást, de mindenesetre látszott egy völgy kezdete.

Az első 10 percben egy erdős, bokros dombháton vágtunk át, ahol szinte ösvény sem volt. Lértünk a patakmederbe, ahol meg patak nem volt az egész nyáron át tartó szárazság miatt.

Ahogy haladtunk a völgyben lassan előtűntek vízzel teli medencék a valamikori kisebb vízesések tövében, majd nemsokára egy vékonyan csordogáló vízfolyás is és vele együtt az első vaskorlát. Ezeket nagy valószínűséggel az idén szerelték fel, rá is fért a felújítás a szoros sok évtizedes vaslétráira.

A völgy nagyon szép volt, csak sajnos nagyon száraz, esősebb időszak után valószínűleg sokkal szebb, de minden bizonnyal sokkal nehezebben bejárható lett volna.

A sziklaszoros annyira szűk és meredek volt, hogy a felszerelt vaslétrák nélkül nemigen lett volna bejárható, így azonban nagyon élvezetes túrát biztosított.

Elég sok vaslétrán kellett felmászni, míg a szoros végébe értünk, itt egy betongát zárta el az utat. Túljutottunk ezen is, majd, tartottunk egy pihenőt és csak azután folytattuk a körutat vissza a gát felé. Jobbra kanyarodtunk, majd elkezdtünk az erdőben egy felfelé tartó ösvényen értünk ki egy tisztásra.

Átvágtunk a tisztáson, majd enyhén jobbra térve ereszkedni kezdtünk egy vízmosás mellett haladó ösvényen.

 Nemsokára elértünk egy erdészutat és pár elhagyott épületet.

 Követtük az erdészutat, mely kanyarogni kezdett az erdőben, mígnem leértünk a Vidraru tó partjára. A közelben egy hidat találtunk, mely a tó egyik nyúlványán vezetett át, a közelben egy magasból lezúduló vízesés volt, azaz lett volna, ha több víz folyt volna le rajta.

Mostmár nem volt egyéb dolgunk, mint kitartóan gyalogolni a poros erdészúton, hogy visszaérjünk a gáthoz, ahol az autót hagytuk tetején a biciklikkel. A hosszú gyaloglást a tó szépsége tette könnyebbé.

A távolban már látszottak a Fogaras ormai, a közelben pedig végre feltűnt az alagút bejárata, melynek túlsó oldalán volt a Vidraru gát.

 Az autóhoz az indulástól számított 3 óra múlva értünk vissza, ebből az utolsó részt elég gyors tempóban tettük meg. Készítettünk még pár képet, majd autóba ültünk és elindultunk táborhelyet keresni éjszakára.

Sokáig kanyarogtunk a tó körvonalát követő Transzfogarasi úton és mire elértük a tó végét már jócskán szürkülni kezdett. Rögtön a tó végénél volt egy kis hely az út szélén, ahol már le volt parkolva pár autó mellettük sátrakkal. Nem álltunk itt meg, hanem azt gondoltuk, hogy biztosan találunk még hasonló vagy jobb helyet, de tévedtünk, ez lett volna valószínűleg a legmegfelelőbb. Ahogy haladtunk felfelé a kanyarokban, az út mellett sehol sem volt megfelelő táborozó hely. Vagy túl mélyen volt a patak, vagy kicsi volta hely vagy más szempontból nem megefelelő. Addig addig kanyarogtunk, míg felértünk az 1200 méteres magasságban található Piscul Negru menedékházhoz, ahol tulajndonképpen rengeteg panzió, nagy parkoló található, mind zsúfoltan, úgyhogy itt sem maradtunk sokáig. Sikerült legalább ivóvizet szereznünk, majd visszafordultunk és innen vagy 4-500 méterre táboroztunk le az úthoz közel. térkép

(este sötétben értünk ide, ez már a másnap reggeli felvétel)

Gyűjtöttünk egy kis tüzifát, raktam egy tüzet és megvacsoráztunk. Mire végeztünk már majdnem éjfél lehetett, fürdéshez már nem volt kedvünk, bár a patak nem volt messze. Én észrevettem, hogy amikor a tűz mellett térdepeltem, kormos lett a lábam, úgyhogy mégiscsak rászántam magam egy kis mosakodásra. A sátortól pár méterre kellett leereszkedni egy törmelékes részre, ami 4-5 méter széles lehetett és onnan még vagy másfél méterrel lejjebb folyt a patak. Fejlámpával világítva lebotorkáltam a patakig és egy nagy kőnek támaszkodva lemostam a kormot a térdeimről. Amikor végeztem és visszaindultam, pár méterre magam előtt 3 szempár csillogott a sötétben. Medvebocsok voltak, épp a sátorhoz felvezető ösvény tövében álltak és  onnan figyeltek. Nem igazán örültem nekik, mert eszembe jutott, hogy ritkán járnak egyedül. Miközben felkiáltottam Pötyinek, balra néztem alternatív útvonalat keresve, de arra nagyon nehézkes lett volna menni. Jobbra fordultam, ott meg nem túl távol megpillantottam egy nagyobb medvét, talán a bocsokhoz tartozó anya volt. Ekkor eléggé megijedtem. Visszanéztem a bocsokra akik közben szerencsére pár lépést haladtak, távolodva az ösvénytől ami a sátorhoz vezetett. Gondolkodás nélkül nekiiramodtam és felfutottam a sátorhoz. Mire kicsit kifújtam magam, a medvéknek már hűlt helyük volt csupán. Pötyi is látott egy szempárt míg én lent voltam a pataknál, valószínűleg tőle ijedtek még és azért erszkedtek le a patakpartra, hogy ott haladjanak el, így találkoztunk mindkét fél nagy ijedségére (remélem, hogy ők is megijedtek). 

Nehezen aludtam el aznap este és éjjel még két alkalommal felébredtünk valami csörtetésre ami nagy valószínűséggel szintén medve lehetett. Az autó központi zárja elijesztette őket és végülis sikerült reggelig aludjunk bár már tanakodtunk rajta, hogy átköltözzünk a panziók közelébe. Reggeli után összeszedelőzködtünk, az autót felvittük a Piscul Negru menedékház közelébe az út mellé, majd összeszedtük a minimális csomagot az útra és felkészültünk a Transzfogaras szerpentinjeinek a megmászására. 

Megpróbáltunk korán indulni, hogy elkerüljük a nagy forróságot és bőven legyen időnk a tekerésre, nehogy úgy járjunk, mint a Transzalpinán. Végül 10 óra 20 perckor sikerült startoljunk az 1200 méteren lévő Piscul Negru-tól. 

Friss levegőben, eleinte árnyékban és nagy bizakodással vágtunk neki az útnak. Pötyi pár kanyarral előrébb tekert én pedig mögötte. Már ahogy elindultunk, éreztem, hogy ez jóval enyhébb emelkedő, mint a Transzalpina volt. Egy óra tekerés után elértem az 1520 méteren lévő Capra menedékházat. Itt már szinte semmi árnyék nem volt, mégsem tűnt az idő túl melegnek, hanem elviselhető volt a hőmérséklet.

 Bár a szerpentinek egymás után következtek, vízszintes szakasz nemigen volt, azért kanyarról kanyarra szépen lassan haladtam felfelé és 11 óra 50 percre elértem a Capra vízesést (1690m). 

 Gyönyörű volt a táj és az erős emelkedők ellenére igazi élmény a tekerés. Sokszor megálltam fotózni is.

 A képen látható kanyarban Pötyi jött szembe velem, ő közben felért a Balea tóhoz és rögtön visszaindult.
Mászás a Transzfogaras déli oldalán - videó

 Nem voltam már messze a 2000 méteren található hegyimentő támaszponttól, így egy közös fotó után Pötyi letáborozott, hogy uzsonnázzon én pedig nekifeküdtem az utolsó szerpentineknek.

Hamarosan elértem a 2000 méteren lévő hegyimentő támaszpontot, 13:20-kor, 13 km után:

  Az utolsó emelkedők már az alagúthoz vezettek, ami összeköti a fogarasi hegygerinc déli és északi oldalát, ahol a Balea tó is található.

  Az alagútban nagyon hűvös volt, erős huzat és gyenge világítás. Bekapcsoltam a villogót és a fejlámpámat a nagyobb biztonság érdekében. Hamar megtettem a nagyjából 1 km hosszú utat az alagútban és kiértem a napfényre az északi oldalon a Balea tónál. Indulástól számítva 3 órát bringáztam míg feljutottam a 2039 méteres magasságban található tengerszemig. A konkrét tekerési idő 2 óra 10 perc volt, a megtett távolság 14 km, a szintkülönbség pedig kb 840 m. útvonal térkép fel

Amikor megláttam a tömeget hamar megértettem Pötyi miért időzött olyan keveset az amúgy gyönyörű helyen. Ha mindenki biciklivel kéne feltekerjen, valószínűleg sokkal szellősebb és tisztább lenne a tó környéke. Gyorsan készítettem pár képet, elintéztem pár telefonhívást mivel a déli oldalon végig nem volt jel és én is elindultam vissza.
Ereszkedés a Transzfogaras déli oldalán - videó

A Transzalpinán felállított sebességrekordot nem sikerült megdönteni, itt a maximum csak 65 km/h körül volt, valószínúleg ebben nagymértékben közrejátszott az elég rossz minőségű útburkolat is, sok helyen annyira dobált az út, hogy a biztonság érdekében inkább fékeztem és lassabbra fogtam a tempót, mint egy jó minőségű aszfalt esetében tettem volna.
Ereszkedés a Transzfogaras déli oldalán 2 - videó
Ereszkedés a Transzfogaras déli oldalán 3 - videó
A 14 km-t lefele az autóig így 23 perc alatt tettem meg.

Az autónál én is uzsonnáztam, mivel ez felfelé kimaradt. Evés után Pötyiben még tombolt az energia, úgyhogy mindenképp le akart gurulni a Vidraru tóig és visszatekerni az autóig hogy teljesítsük az eredeti tervet, aminek megfelelően a 880 méteren levő Vidraru tótól indultunk volna, csak a táborhely keresés közben felkeveredtünk 1200 méterre. Hát legurultunk a tóig, de visszaindulva újból felfelé éreztem, hogy ez már nekem nem fér bele az élvezetes kirándulás kategóriába, hanem sokkal inkább kezdett emlékeztetni a két nappal korábbi Transzalpina-i kínlódásra, ezért megelégedtem a Transzfogaras délelőtti megmászásával és Pötyinek hagytam a hátralevő 10 km-es szakaszt az autóig. Ő gond nélkül legyűrte ezt is majd visszaautózott értem. Nagyon vágytunk már egy kiadós fördőzésre, ezért kerestünk egy helyet, ahol a patak kicsit mélyebb és lemostuk magunkról az út porát és a két napi izzadságot.

A fürdés olyan jól sikerült, hogy teljesen felfrissültem. A víz pont annyira volt hideg amennyit még be tudtunk vállani és a zúgó általi hátmasszázs is csodálatos volt. Rövid haditanács után megegyeztünk, hogy estére felvonulunk magasabbra, végül felautóztunk a Bâlea tóhoz 2039 méterre, ahová délelőtt bringával másztunk fel. Az Octaviának kicsit kevesebb idő kellett, így sötétedés előtt felértünk. Táborhelyet már nehezebben találtunk, nagy volt a zsúfoltság és kevés a hely. Végül egy fizetős táborhelyen sikerült ingyen sátorozzunk. Én naplementekor készítettem pár felvételt a környező tájról, majd raktunk egy kis tüzet, megvacsoráztunk és nemsokára nyugovóra tértünk.

 Az éjszaka itt már medvementesen telt el és meglepően enyhe volt az idő is. A hálózsákban szinte melegem volt, csak hajnal felé vettem fel egy polár felsőt. Reggel korán ébredtem, mivel szerettem volna pár képet készíteni.

Erre az utolsó, negyedik napra is beterveztünk egy kisebb túrát, mégpedig a 2507 méteres Vânătoarea lui Buteanu csúcsra. Reggeli után gyorsan el is indultunk, hogy felfelé ne napsütésben kelljen haladni. A táborhelytől indulva hamar felértünk a Capra nyeregbe, ahonnan szép kilátás nyílt egyik oldalon a Balea, másik oldalon pedig a Capra tóra (2230 m).

 Idáig kb. 30-40 percet jöhettünk.

Bár a jelzett ösvény nem vezetett le a tópartra, azért a tó szépsége innen is kiemelkedő volt. Folytattuk az utat a hegyoldalban a Buteanu csúcs felé.

  

A Balea tótól egy kutyus jött velünk, hol megelőzve minket, hol pedig kicsit lamaradva tőlünk. Amikor elértük  a Capra csúcs és a Buteanu csúcs közötti nyerget a kutyus kicsit megtorpant, de hamar nekiramodott és felugrott egy mederek részen, ahol mi is csak a kezeinket használva tudtunk feljutni.

 

  Pötyi megpróbálta visszaküldeni biztonságos terepre, de minden kérlelés hasztalan volt, hát továbbmentünk bízva abban, hogy visszafelé a kutyus nem fog a mélybe zuhanni.

Kicsit lemaradva készítettem pár képet, a következőn Pötyi látszik a Butenu csúcson, 2507 méteren.

Kellemes idő volt fent, ezért nem siettünk lefelé indulni, inkább jól szétnéztünk és fotóztunk.

Messze látszott a 2545 méteres Moldoveanu, Románia legmagassabb csúcsa, a másik irányba pedig a Negoiu, amely a maga 2535 méterével szintén az élvonalba tartozik.

 fent a Buteanu-n

 az egyik legveszélyesebb szakasz a gerincen

 távolban a háztető formájú Moldoveanu csúcs

Végül csak el kellett induljunk lefelé, a kutyus is ügyesen lemászott a kritikus szakaszon, ahol talán egy lánc jól jönne a biztonság növelésének érdekében.

Visszaereszkedtünk a csúcs alá, majd elhatároztuk, hogy nem ugyanazon az útvonalon térünk vissza a Balea tóhoz, amelyiken jöttünk, hanem egy másik völgyben (Netedu) ereszkedünk le. Egy hatalmas kőfolyáson vezetett le az ösvény, a nagyobb sziklákon frissen festett turistajelzések is voltak.

Hamarosan újra feltűnt előttünk a Balea tó és a Transzfogaras északi része.

Amikor visszaértünk az autóhoz, megbeszéltük, hogy nem hagyjuk ki a Transzfogaras északi oldalát sem, már ami a biciklizést illeti, de mivel az autót is vinni kellett, beosztottuk, hogy az első szakaszon a Balea tótól a vízesésig Pötyi bringázik és én vezetek, a Balea vízeséstől Cartisoara-ig pedig cserélünk. Hamar összepakoltunk és indultunk is.térkép - az ereszkedés útvonala

Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán - videó 1

Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán - videó 2
Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán - videó 3

Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán reku - videó 1
Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán reku - videó 2
Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán reku - videó 3
Ereszkedés a Transzfogaras északi oldalán reku - videó 4

Ereszkedés közben azt mindenképp konstatáltuk, hogy ez az északi oldala a Transzfogarasnak a legenyhébb meredekség szerint, a déli oldal valamivel meredekebb, a Transzalpina pedig sokkal meredekebb mindkettőnél. Így hát arra jutottunk, hogy okosabb lett volna a megmászást a legkevésbé meredek északi odallal kezdeni, azután a délivel folytatni, hogy legyen egy fokozatosság és legutoljára hagyni a legnehezebbet, a Transzalpina szerpentinjeit. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Transzfogarassal ellentétben a Transzalpinának csak egy kis részét jártuk be, a többi részét nem ismerjük.
Cartisoara előtt végül felpakoltuk mindkét bringát az autóra és elindultunk hazafelé. Térkép - Hazaút

 úton hazafelé

 valahol az autópályán Torda és Gyalu között

Esti érkezés Nagyváradra

Útközben átnéztük az eredeti útitervet és összevetettük a megvalósított távokkal, amelyeket teljesítettünk és lejegyeztünk az elmúlt napok során. Autóval összesen majdnem 1000 km-t tettünk meg a körút során, a biciklis teljesítmények pedig a következőképpen alakultak:

Pötyi kb. 110 km-t biciklizett végig, ezalatt felfelé összesen +2824 m-es szintkülönbséget küzdött le, lefelé pedig összesen 3630 m-t ereszkedett szintben. Biciklije MTB, országúti gumikkal, kb.12 kg.

Én (Laci) kb. 93 km-t bicikliztem, ami magába foglalt +1960 m szintkülönbséget felfelé, lefelé pedig 2600 m-t ereszkedtem, a túrát saját építésű fekvőbiciklin tettem meg, aminek összsúlya kb. 17 kg.

Legnagyobb mért sebesség 74.5 km/h volt a Transzalpina déli oldan való ereszkedéskor, legkisebb kb. 4.5 km/h ugyanott felfele. A bicikliket sehol sem toltuk felfele, mindkét út csúcspontjára saját erőből, tekerve jutottunk fel.

A négy nap alatt Románia 8 megyéjében jártunk, voltunk a Páring és a Fogaras hegységekben, felmásztunk a 2507 méteres Vanatorea lui Buteanu csúcsra, és sok csodaszép helyet barangoltunk be.

Köszönet a fekvőbicikli építésében segédkezőknek: alapcsapat - Fater és Tibi öcsém, hegesztés: Csaba,  tuning és fejlesztés - Ákos.

Köszönet Pötyinek, aki meghívott erra a túrára, köszönet Incinek, a feleségemnek, hogy támogatta a túra megvalósulását és hála Istennek a gyönyörű természetért és a szép időért.

remélhetőleg folyt.köv