Stelvio hágó

2013 nyarán úgy alakult, hogy külföldi tájakon is kipróbálhattam a saját készítésű fekvőbringámat. Először Franciaország nyugati partjai mellett róhattam a kilométereket, majd hat hét kemény munka és hat kellemes vasárnapi bringatúra után hazafelé az Alpok hágóit céloztam meg. Már otthon áttanulmányoztam a lehetőségeket és sorba vettem a könnyebben útba ejthető helyeket. Kiválasztottam két helyet, ahol szívesen kerékpároztam volna, az egyik útvonal a Mont Blanc közelében, Chamonix-tól indul és a svájci Emosson gátat célozza meg, ami rendkívüli építmény és csodálatosan szép helyen van: Emosson gát
A második kiválasztott helyszín, illetve bringás célpont az Olaszország és Svájc határán lévő Stelvio hágó volt. Az eltolódott hazaindulás miatt végül az is kérdéses volt, hogy egyáltalán sikerül-e bármelyiket is útbaejtenem, végül úgy döntöttem, hogy az eredetileg 4 naposra tervezett hazautat minimálisra rövidítve csak az egyik helyet ejtem útba, így reméltem, hogy három nap alatt sikerül majd biciklizni is és hazaérni is. Amikor tehát Questembert-ben, franciaországi tartózkodásom színhelyén reggel 9kor autóba ültem, a GPS-be Bormio-t írtam be úticélnak, azaz azt a kis olasz falut, ahonnan a Stelvio hágó a magasba indul. A leggyorsabb és értelemszerűen a legdrágább útvonalon haladva több, mint 1200 km megtétele után késő este megérkeztem a Svájc határán található Santa Maria val Müstair faluba, ahonnan az Umbrail hágó indul a Stelvio felé. Úgy terveztem, hogy korán reggel indulva útnak autóval felmegyek az Umbrail hágón, ami a svájci-olasz határon tetőzik 2505 m magasan és becsatlakozik az olasz oldalról érkező Stelvio útvonalába, majd szintén autóval leereszkedek a Stelvio hágón egészen Bormio-ig, ott keresek az autónak egy megfelelő parkolót és onnan célozom meg a fekvőbringával a szerpentineket előbb felfelé, majd visszaereszkedek az autóhoz. Aznap egész nap autóztam, és az előző napok megfeszített tempóban való munkája illetve a rövidre sikerült éjszakai pihenők mind arra ösztönöztek, hogy mihamarabb nyugovóra térjek. Fáradtan, de izgatottan próbáltam megfelelő alvóhelyet találni az Opel két első ülésén. Gondolataim már a másnapi bringázáson jártak és alig tudtam elaludni, végül a fáradság mégis megtette a magáét és éjfél körül elaludtam. Korán reggel ébredtem, szerettem volna a napfelkelte fényeit a hágón fogadni, ezért fél hat körül útnak indultam az Umbrail hágón, mely szintén rendkívüli útvonal és kemény kihívás a biciklivel indulóknak. A mindössze 12 km-es hágó rendkívül éles és meredek kanyarokkal kapaszkodott a magasba és hamar meggyőződtem róla, hogy jó döntés volt, hogy nem iktattam be a Stelvio előtt ezt is megmászásra. Úgy gondoltam, hogy talán túlságosan kifárasztana és lehet a Stelvióra már nem maradna energiám. Pár óra múlva ez már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, de erről majd később. Egyelőre hajtottam fel az Umbrail hágóra és egyszer csak fel is értem. A svájci olasz határon csak egy régi épület őrködött, én pedig akadálytalanul hajtottam fel a Bormioból a Stelviora vezető útra, melynek kb háromnegyedénél volt az Umbrail pass 2505 méteres tetőpontja. Azt olvastam, hogy innen kezdődik a Stelvio legnehezebb része, ami a biciklisek számára a legnagyobb kihívást jelenti. Én egyelőre lefelé indultam Bormio felé és közben ámulva csodáltam az Alpok szemközti gerincét, mely a felkelő nap fényében vörösen ragyogott.

Talán itt van már az ideje, hogy pár szóban bemutassam a Stevio-t, amit eddig többször is említettem, de bővebben még nem szóltam róla. A Stelvio pass vagy Passo dello Stelvio ahogyan az olaszok nevezik az egy nagyon régi hágó az Alpokban, mely a svájci-olasz határ közelében található, Olaszország területén. A Stelvio azért elismert és sűrűn látogatott, mivel az Alpok hágóinak listáján maga 2758 méteres magasságával az előkelő második helyet foglalja el. A híres olasz biciklis körverseny, a Giro d'Italia mezőnye is minden évben áthalad rajta, sőt a körversenyben kiemelt helyen szerepel, hiszen a Stelvio többször is megkapta meg a legmagasabb olasz hágónak járó Cima Coppi elnevezést, melyet a hajdani híres kerékpárversenyző, Fausto Coppiról neveztek el, aki ötszörös Giro d'Italia és kétszeres Tour de France győztes volt (http://hu.wikipedia.org/wiki/Fausto_Coppi).

A Stelvio hágót a média az egyik legveszélyesebb alpesi útként tartja számon. A 22 kilométeres szakaszon negyven hajtűkanyar található, a hágó több, mint 1500 méteres szintkülönbséget küzd le. 

A kerépkárversenyek során a versenyzőknek nem csak a nagy szintkülönbség és az átlagban 8,5 százalékos emelkedő jelent kihívást, hanem sokaknak az is kemény próbatétel, hogy az út fele 2000 méteres tengerszint feletti magasság felett vezet. 

Ezen ismeretek birtokában tisztelettel vegyes izgalommal ereszkedtem Bormio felé és lélekben már a mászásra készülődtem. Bormioba érve kerestem az autónak egy megfelelő parkolót, a település túlsó szélén egy ingyenes parkolót találtam és ott táboroztam le. 

Megvártam míg kinyitnak a boltok, hogy a reggelihez tudjak kenyeret vásárolni, majd izgatottan megettem a készen vásárolt saláta felét és pakolni kezdtem. Kivettem az autóból a rekut, betettem az oldaltáskába a pótbelsőket, pompát, kerékjavítószettet, biciklis szerszámokat, láthatósági felsőt, hosszú nadrágot és felsőt, és az ivózsákot másfél liter vízzel. Mivel az idő melegnek ígérkezett, rövid ruhába öltöztem, felcsatoltam a sisakot, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és leszorítottam a házilag készült hevederrel, mely menet közben fixen tartotta és már menetkészen is álltam.

Az óra fél kilencet mutatott, amikor a bringáscipőt beakasztottam az SPD pedálba és elindultam a hegy felé. Áthaladtam a település központján és hamar elértem az első hivatalos kanyart, ahol kövekből volt kirakva a következő kép:

Itt már megjelentek az első bringások, akik szintén a Stelviora indultak. 

Két kiránduló párost megelőztem, a profibbak viszont sorra hagytak le engem pehelykönnyű és méregdrága karbonszálas országúti gépeikkel. Én az acélvázas, majdnem 20 kilós házi fekvőbringámmal amúgy sem versenyezni indultam vagy teljesítménytúrára, hanem csak egyszerűen egy jót bringázni szerettem volna a hágóra fel majd le. Jó ideig nem álltam meg, sikerült egy kellemes tempóra beállni és az idő is nagyon megfelelő volt, reggel lévén még nem volt kánikula. Kitartóan pedáloztam felfelé, elhagytam az első élesebb kanyarokat és elérkeztem ahhoz a szakaszhoz, ahol az alagutak következtek. 

Nem számoltam az alagutakat, de legalább 7 darab biztosan volt, a szélességük pedig sokszor nem volt elég arra, hogy két autó elférjen egymás mellett. A völgy lassan szélesedni kezdett és nemsokára megpillantottam magam előtt azt a szakaszt, ahol a hajtűkanyarok már egymást érik.

Megálltam kicsit pihenni és fotózni, majd nekifeküdtem a hajtűkanyaroknak. Először kicsit izgultam hogyan sikerül majd a fekvőbiciklivel megoldani őket, de az első kanyarok után megnyugodtam, mivel sem a biciklinek, sem nekem nem jelentettek megoldhatatlan kihívást. Igaz, hogy a kanyarok belső íve legtöbbször annyira szűk volt, hogy az autósok csak a szembejövő sávból, nagyobb ívben tudták bevenni, de biciklivel nem jelentett gondot. Kis sebességgel, pörgős áttétellel haladtam, így simán tudtam felfelé haladni, csak az egyensúlyozásra kellett figyelni, hiszen 5 km-es sebességnél háton fekve ez is kihívást jelent. A profibb, egyforma mezt viselő országútisok sorra előztek meg, de vidáman köszönve egymásnak egyikünk sem az előzésre, hanem a mászásra koncentrált. Az egyik kanyarban annyira lenyűgöző volt a látvány, hogy megálltam pár képet készíteni. 

Rövid pihenőm közben szemügyre vettem a hajtűkanyarokban elhelyezett táblákat, melyeken a csúcsig hátralevő kanyarok száma mellett a pontos tengerszint feletti magasság is gondosan fel volt tüntetve az ízléses dekorációkkal együtt.

Továbbindultam és az egyre növekvő forróságban pedáloztam az éles kanyarokkal megtűzdelt meredek emelkedőn.

Rövid videófelvételben is megörökítettem a mászást:

Mostanra az idő kimelegedett és az erős napsütés tovább nehezítette a kapaszkodást. Amennyire nehezítette a nap, olyan mértékben segítette a mászást a gyönyörű táj, mely a magasság növekedésével folyamatosan változott. A alagutak környékén még erdő borította  akörnyező hegyeket, azután lassan már csak bozótok maradtak és utána már csak a csupasz sziklák törtek a magasba. 

Miután elhagytam a vízesést, egyre nehezebb volt az előrejutás, lassan kezdett fogyni az erőm és láttam, hogy mások is lassabb tempóban és szétszórtabban bicikliznek felfelé.

Tudtam, hogy elég közel járok már a svájci határhoz. Amikor arra gondoltam, hogy információim szerint onnan következik az utolsó és egyben legnehezebb szakasz, nem voltam biztos benne, hogy fel fogok jutni a csúcsra. Bal oldalt az út mellett egy csoport megállt pihenni, hogy erőt gyűjtsenek az utolsó szakaszra. Lihegve rájuk néztem, majd megállás nélkül továbbhaladtam, mivel én a határnál terveztem pihenőt. Egy régi háborús emlékműnék mégis megálltam pár pillanatra.

Még egy rövid szakasz és már a határ alatti pár szerpentinen tekertem.

Elhaladtam az olasz-svájci határátkelő mellett és lehúzódtam az út szélére, hogy testileg és lelkileg felkészüljek és erőt gyűjtsek a csúcstámadáshoz.

Hoztam magammal egy energiaitalt, amit erre a pihenőre tartogattam, remélve, hogy kicsit besegít majd az utolsó erőpróbán. Lassan megittam, majd kis vízzel leöblítettem, kicsit ellazítottam az izmaimat és a pár perces pihenő után máris újra nyeregbe ültem. Itt már eléggé hideg volt, a szél még inkább lehűtötte a hőmérsékletet, ezért sem akartam ott tovább időzni, inkább gyorsan tekerni kezdtem, hogy újra bemelegedjek. Találkoztam egy másik elcsigázott kollégával, aki országúti kerékpárját nyomta keservesen felfele.

Az út folyamatosan emelkedett, a kanyarok pedig mintha sohasem akartak volna elfogyni.

Végül kicsit jobban erőre kaptam és már tényleg a végéhez érkeztem, ezt jelezte az aszfaltra festett jelzés is, miszerint az utolsó kilométer következik.

Még pár kanyar és egy még kedvesebb jelzés üdvözölt, az utolsó 500 métert jelző festés.

Hófoltokkal szegélyezett úton kapaszkodtam tovább, már csak a csúcsra összpontosítva. A kettes számú kanyart is elhagyva az út szélén feltűnt egy tábla, mely a hágó legmagasabb pontjának zónáját jelölte.

Innen egyetlen kanyar volt hátra, mely legalább ugyanolyan meredek volt, mint az összes előző, mégis jobban örültem neki, mint az eddigieknek. A célegyenesben voltam. Kis emelkedő és befutottam a csúcsövezetbe. Felértem a Stelvióra! Míg az utolsó szakaszon a táj is kopár és kietlen volt, és forgalom is alig, itt fenn, mintha nem 2760 méteres hágón lettem volna az Alpokban, hanem egy nyüzsgő piac közepén. Árusok boltjai egymás mellett, nagy számú motoros és kerékpáros és több vendéglő. Annyi ember volt fent, hogy teljesen elállták az utat is, alig tudtam közöttük feltekerni az útszakasz legfelsőbb pontjára. de nem akartam addig megállni, míg még feljebb lehetett menni. Végül megálltam, leszálltam és örültem.
23 km és öt óra biciklizés állt mögöttem és 1500 m leküzdött szintkülönbség alattam.

A hágót jelző táblánál természetesen készíttettem magamról egy bizonyíték gyanánt szolgáló képet, majd megtaláltam a pódiumot is, ahol valószínűleg a Giro d'Italia szakaszgyőztesét szokták ünnepelni. Itt sorban álltak a bringások és egymás után várták, hogy a sorban következő egy képet készítsen róluk. Amikor rám került a sor én is felálltam a dobogó második helyezettnek szóló helyére, hogy rólam is készüljön egy kép. Az első fok úgy éreztem túlzás lett volna, egyrészt azért, mert akkora bringás azért nem vagyok, aztán meg a dobogó mögött ott volt Fausto Coppi emléktáblája, aki a bringások közül a Stelvio első helyezettje és végül de nem utolsó sorban az igazán első az Isten, aki ezeket a gyönyörű hegyeket teremtette a mi örömünkre, fantasztikus lehetőséget adott, hogy ide eljutottam és megsegített, hogy fel is tudjak tekerni. A második helyezés azt hiszem helyénvaló számomra, hiszen mégiscsak felbringáztam az Alpok második legmagasabb hágójára a saját tervezésű és készítésű fekvőbringámmal. Ezúton is köszönet a segítőknek.

Még egyszer szétnéztem, már amennyire a tömegtől lehetett és készítettem még két képet.

A csodás panoráma szemlélése közben beöltöztem az ereszkedéshez. Az utolsó szakasz alacsony hőmérséklete és a tavalyi Transzalpinai ereszkedés mind arra ösztönöztek, hogy vegyem fel a hosszú nadrágot és felsőt és a kesztyűt is, majd legutoljára maradt a láthatósági felső.

Beállítottam filmezésre a fényképezőgépet és elindultam lefelé.

Jó hasznát vettem a melegebb ruháknak, melyek míg így sem bizonyultak elégségesnek, ugyanis igencsak reszkettem és vacogott a fogam ereszkedés közben. A menetszél rettentően hűtött, csak a táv felénél kezdett kicsit kellemesebb lenni a hőérzet. A fekvőbringa hozta a szokásos formáját, nagyon stabilan tudtam ereszkedni és a hihetetlenül jó légellenállásnak és a nagyobb súlynak köszönhetően több autót és biciklist is utolértem és megelőztem.

A táj csodás volt, az idő gyönyörű, az Alpok pedig lenyűgöző.

Rendkívüli élmény volt leszáguldani a Stelvió szerpentinjein, még akkor is ha nem sikerült megdöntenem a tavalyi sebességrekordomat, amikor a Transzalpina lejtőjén 74 km/h-t értem el. Itt "csak" 67.4 volt a legnagyobb sebesség lefelé menet.

Azt hiszem több oka is van annak, hogy nem sikerült nagyobb sebességet elérni, egyrészt a meredek részeken túl sok hajtűkanyar volt és mire eléggé felgyorsultam már ajánlatos volt fékezni, hogy a kanyarba már biztonságos sebességgel érjek be, a hosszú egyenes szakaszokon pedig épp enyhébb volt a lejtés és nem volt elégséges nagyobb sebesség eléréséhez. Ezenkívül azt is meg kell említeni, hogy az útburkolat minősége sem volt a legjobb, több gödör is volt, néhány elég nagy és úgy általában az egész útra ráférne már egy felújítás, persze a nagy magasság és a nagy forgalom miatt valószínűleg ez nem annyira egyszerű feladat. Mindenesetre így is rendkívüli élmény volt lefelé zúgni háton fekve az Alpokban.

Végül visszaértem Bormioba.

Legurultam az autóhoz, ami épen és sértetlenül várt a parkolóban. Teljesen elfogyott minden erőm mostanra, alig tudtam bepakolni. Átöltöztem és eltámolyogtam a központba, hogy egyek valamit. Úgy éreztem, hogy a mai nap után megérdemlek egy igazi olasz pizzát, így ezzel zártam Bormioban való tartózkodásomat.

A fenséges ebéd után autóba ültem és mivel a fényképezőgép memóriakártyája megtelt, a GPS-be egyenesen Nagyváradot írtam be úticélnak, a leggyorsabb útvonalat választva. Újra nekivágtam a Stevionak, ezúttal a Vectra kormánya mögött ülve és elszörnyedve néztem azokat az eszement kerékpárosokat, akik délután 3kor, a legnagyobb melegben indulta felfelé, dehát tavaly a Transzlapinára mi is ugyanabban az időpontban értünk és akkor kellett feltekerni.
Éjfélre már Bécs közelében jártam, ott egy pihenő-parkolóban aludtam egyet az autóban és másnap kora délután már otthon voltam.

Nagy álmom vált valóra, hogy eljutottam az Alpokba, és az is külön öröm volt, hogy elsőre biciklivel sikerült odajutni, nem is akármilyen biciklizésre, hanem a második legmagasabb hágóra. Nagyon hálás vagyok érte Istennek és remélem még lesz részem hasonló élményekben.

Hála és dicsőség Neki, aki mindenek fölött áll!